Tavaly szépen indult ez a nap, ekkor volt először tavaszias idő. A fiúkkal kimentünk a biciklipályára, jól érezték magukat, én csak ücsörögtem a padon, néztem őket és örültem, hogy 3 hónap szigorú fekvés után végre én is kimozdulhatok velük. Hiszen pár napja kiderült, hogy már felszívódott a hematoma, nincs ami veszélyeztetné Ádámot. Aztán ebéd után hirtelen minden megváltozott. Akkor még próbáltam elhesegetni a gondolatot, hogy nem, ez nem lehet a magzatvíz, miért is folydogálna 6 hónaposan. Két óra elteltével egyre gyanúsabbá vált a dolog, úgyhogy elindultunk a kórházba egy telefonnal és egy péntárcával a táskámban. A fiúktól el sem köszöntem rendesen, gondoltam hamarosan úgyis jövünk haza. Út közben végig arra gondoltunk hogy most bemegyünk és megmondják hogy nincs semmi gond, természetesen ez nem a magzatvíz. Az első kórházban, ahol eredetileg szültem volna, nem tudták biztosra megmondani, de mondták hogy ez gyanúsan magzatvíz, menjünk át egy koraszülött intenzívvel rendelkező kórházba. Micsoda? Koraszülött? Miről beszélnek ezek? Nekünk nem lesz koraszülött gyerekünk. Irány a Sote 2, ahol jött a hidegzuhany, ez bizony magzatvíz. Irány a vajúdó, innen már nem megyünk haza. Felfoghatatlan volt ami történt, a legrosszabbra gondoltunk. Nem tudtunk túl sokat a koraszülöttek esélyeiről, csak tudtuk hogy nagy bajban vagyunk, de leginkább Ádám. Sajnos ilyenkor az ember csak rosszra gondol, hogy megszületik és nem éli túl, vagy ha túl is éli, súlyos károsodásokat szenved, mi lesz így vele, velünk, a testvéreivel? Nem ilyen életet képzeltünk el magunknak. Nem féltünk még soha úgy, mint aznap este és éjszaka.
Aztán elkezdtünk mindenhonnan információkat gyűjteni és kezdett kicsit bíztatóbb lenni a helyzet, sok pozitív történetet hallottunk és ez nagyon sokat segített, hogy reménykedni tudjunk, hogy talán jól alakulnak majd a dolgok. Minden nap ajándék volt számunkra, amit Ádám még bent tölthetett. Borzalmas volt az az időszak, nagyon rossz volt hogy nem láthattam a fiúkat, akiktől szinte el sem köszöntem, fizikailag is kellemetlen volt, utólag megszámolva 60-szor szúrtak meg 9 nap alatt, amiből az antibiotikum beadása branülön keresztül tényleg nagyon fájdalmas volt. Közben ugye a folyamatos félelem, hogy mi lesz Ádámmal ha megszületik, mi a jobb vajon, minél tovább bent tartani növelve ezzel a felszálló fertőzés esélyét vagy jobb lenne ha megszületne? De még olyan kicsi, minden nap számít. Végül 9 nap után egyértelművé vált, hogy most kell megszületnie, mert megemelkedett a gyulladási paraméter, ami fertőzésre utal és amúgy is egy csoda hogy eddig bent tudták tartani. Aztán megszületett, nagyobb lett mint amire becsülték, hallottuk felsírni, ami egy nagyon bíztató jel volt, majd pár óra múlva kiderült, hogy nem kell lélegeztető gépre rakni, mert a körülményekhez képest jól van.
Előjöttek most ezek az emlékek, mert 1 éve történt, de többször nem szeretnék erre gondolni, most arra koncentrálok, hogy itt van egy egészséges aranyos, ügyes kisbaba, akinek jövő héten lesz az 1. születésnapja. Ennél jobban nem is alakulhattak volna a dolgok. Ő egy hős, megmutatta a világnak hogy kicsi a bors de erős. Senki meg nem mondaná róla, hogy miken ment keresztül hogy eljuthasson idáig, ugyanolyan mint a többi kisgyerek. Büszkék vagyunk rá és el sem tudjuk képzelni az életünket nélküle. Így teljes a családunk. És most már tudjuk, hogy igen, mégiscsak ez az az élet, amit elképzeltünk magunknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése